A Dunához gyerekkorom óta kellemes emlékek kötnek. Dunaharasztin, ahol nevelkedtem pár utcára volt tőlünk a Kis-Duna partja, így volt szerencsém sok időt eltölteni ott. Szerettem horgászni, és sokszor előfordult, hogy a szüleim elengedtek néhány órára pecázni de én elkéstem. Nyáron tele volt élettel, nádirigók, szárcsák, kacsák, vízisiklók és rengeteg hal. Ezt a fajta kötődést talán a Tisza nagy rajongója, Zabos Géza bácsi tudta a legszebben megfogalmazni:
"Az ember azokhoz, - lett légyen egy személy, vagy tárgyak, amelyekhez valami ok miatt közel került, szeretettel került, nehezen beszél. A szeretet egyik formája az, ahogy az ember a családját szereti, édesanyját, feleségét, gyerekeit, barátait, a másik pedig az, hogy az ember kötodik valamihez. Hazához, földhöz... Számomra a hazát és a földet szakorlatilag talán a Tisza jelenti... Az kétségtelen, hogy az embert ifjú korában a zsákmányszerzés ösztöne sarkallja arra, hogy menjen a vízre. Késöbb azonban, különösképpen, hogyha megtanult halat fogni, akkor már elmúlik ez az osi ösztön, vagy legalábbis csillapodik nagyon keményen.
Már a csendet, a lélektani csendet találja meg, vagy keresheti meg az ember a folyó hátán... Ma is állítom, tiszta szívvel, hogy aki csendre vágyik, békére vágyik, önmagában és a környezetében felépülő békére vágyik, az talál olyan szögletet a Tiszán, hogy ez a csend megvalósulhat..."
Valahányszor a Duna parton vagyok, vagy csak elmotorozok a rakparton és a szél fújja a Duna hínáros -savanyú illatát, mindig ezek a szép emlékek jutnak eszembe, tizenévesen még fürödni is tudtunk a Dunában. (Azért még idén nyáron is megmártóztam az újpesti szakaszon, csak óvatosan.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése